"na, és mi volt az első zenekarod?"

Na, vajon milyen híres zenészről rántjuk most le a leplet? Vajon ki zenélhetett gimis korában ezekkel a taknyos punkokkal együtt? Annyit segítek, hogy jobbról a második arcot kell jól megnézni. Nos? A válasz különben nem lesz annyira meglepő, persze csak akkor, ha tisztában vagyunk a híres zenész híres zenekarának előéletével. Jó, nem húzom tovább az időt, szóval Adam Horovitzról van szó, ismertebb nevén Ad-Rock a Beastie Boysból. A Beastie Boys ugyanis hardcore-punk zenekarként kezdett működni még 1981-ben, és hogy mennyire fasza volt úgy is, azt például ez a videó is tanúsítja, amikor még Kate Schellenbach - aki később a Luscious Jackson nevű csajzenekarban játszott - dobolt az együttesben. Ad-Rock is punk körökben mozgott akkoriban, és a The Young And The Useless-szel többször is játszott a Beastie Boys előzenekaraként, aztán 1983-ban csatlakozott a később hiphopra váltó, de punk gyökereit nem elfelejtő együtteshez. A TYATU-től egy EP (Real Men Don't Floss) maradt fenn az utókornak, rajta tipikus gimis punkdalokkal, a végén meg egy őrült punkos funkszámmal, ami már megelőlegezi a Beastie Boys hasonló próbálkozásait, és ami teljes egészében meghallgatható ezen a youtube felvételen.

Szimpatikus dolog punkos zajongás közepette bújtogatni a fennálló rendszer és a királynő ellen, de csilingelő, tüneményes folkos gitárpop zenével kísérni olyan szövegeket, amelyekben például Károly herceg fejének lenyisszantásáról van szó, mégiscsak viccesebb és egy fokkal kevésbé kiszámíthatóbb. Az angol McCarthy a poptörténelem legtökéletesebb MARXISTA zenekara, amelynek tagjai között ott volt Tim Gane és Laetitia Sadier, akik később a Stereolabet vitték sikerre. Lássuk hát, MIBŐL LETT A CSEREBOGÁR.

Az 1984 és 1990 között létező zenekar (amely nevét a híres komcsiüldöző amerikai szenátorról, Joseph McCarthyról kapta, viccből természetesen) fő motorja viszont Malcolm Eden volt, ő írta és énekelte a kapitalistaellenes, ultrabalos, marxista kirohanásokat, míg a zenét közösen szerezték Timmel, aki gitározott. Laetitia csak a második lemez környékén csatlakozott hozzájuk, teljes jogú taggá pedig az utolsó, harmadik lemezen vált. A kapitalizmust kritizáló dalszövegekkel előtte is találkozhattunk már, de ennyi bájos naivitással, idealizmussal és hát nyilvánvaló demagógiával nem nagyon közelített senki a témához, a fő kontrasztot pedig a hozzá kapcsolódó mézédes, tavaszi fuvallatot idéző, a The Byrds és a The Smiths inspirálta, twee-s zene jelentette.

A legszuperebb lemezük egyértelműen a debütálás, az 1987-es I Am A Wallett, tele jobbnál-jobb dalokkal, ha úgy tetszik slágerekkel, a dalszövegekben meg aztán mindenki jól megkapja a magáét: a temetésen számlát benyújtó csúnya, kapitalista temetkezési vállalkozók, a gonosz királynő, Károly herceg,  Margaret Thatcher, de nem kímélik a hatvanas éveket sem, és mindezt tényleg olyan együgyű szájbarágással, hogy sokszor iróniára gyanakszik az ember. Viszont amikor egy szívszakajtóan gyönyörű dallamra fűzik fel azt a sort, hogy "The economy is falling to pieces, it seems quite hopeless", akkor azért a mi torkunk is elszorul egy kicsit.

A második és harmadik lemezen sajnos már esett a színvonal; ezekben a dalokban Laetitia és Tim hatása is hangsúlyosabb, és nyomokban már fel lehet fedezni azokat az elemeket (hosszabb dalok, monotonul hömpölygő dob-basszus grúvok), amelyeket aztán a Stereolabban sokkal jobban alkalmaztak. 

Igazából semmi különös, csak a minap eszembe jutott egy ötlet, amiről azt gondolom, hogy akár önálló blogként is megállhatja a helyét, aztán persze majd meglátjuk. Lehet, hogy nem is túl érdekes a dolog, de engem most egyelőre lázba hozott. Szóval vannak olyan kedvenc együtteseim, amelyeknek a tagjai már a most futó és ismert anyazenekaraik előtt is próbálkoztak zenéléssel más formációkban, csak éppenséggel rossz időben, rossz helyen voltak, vagy még hiányzott belőlük az a bizonyos PLUSZ, vagy egyszerűen váltani akartak, vagy történetesen még valóban bénák voltak. És talán másnak is érdekes lehet, hogyan jutottak A-ból a B-be. Ezeknek a zenekaroknak a száma persze véges, így nyilván ez a blog nem fog annyira gyakran frissülni, mint a music is my radar, de azért igyekszem becsületesen és kellő odafigyeléssel vezetni ezt is. Az első poszt pár napon belül érkezik.